A Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia tanárja folytatja XVI. Benedek pápa "Spe salvi" k. enciklikájának magyarázatát. Harmadik előadásában a pápai dokumentum 4-6.pontját ismerteti.

Miután a Szentatya a reménységről szóló, Spe salvi kezdetű írásában egy gyönyörű példával bemutatta számunkra, hogy mit jelent a konkrét világban egy szélsőséges helyzetben reményből élni, és rávilágított a kinyilatkoztatás szavainak mindmáig igaz és erre a reményre felszabadító erejére, ezt követően megvizsgálja, hogy miképpen indult el hódító útjára a keresztény örömhír a remény szárnyain.


Először is azt pontosítja, hogy a kereszténység nem egy forradalmi, társadalmi üzenetet hozott, mint például Spartacus, a lázadó rabszolgák vezére. Mivel Jézus sem volt Spartacus, s még csak politikai szabadító sem, mint Barrabás vagy Barkochba, mert ez a Jézus személyesen halt meg a kereszten, és egészen más valamit hozott el számunkra, tudniillik az élő Istennel való találkozás lehetőségét, illetőleg azt a reményt, amely erősebb, mint a rabszolgaság fájdalmas szenvedései, s mely belülről alakította át az életet és a világot.


A Szentatya ezen a ponton Szent Pál apostolnak a Filemonhoz írt levelét veszi elő, amelyet az apostol a börtönből írt az elszökött rabszolga, Onezimusz ügyében urának, a keresztény Filemonnak. Érdekes módon Pál visszaküldi Onezimuszt gazdájához, mivel az egyházban nem a külső társadalmi állapotok szerint, hanem a megkereszteltek méltósága alapján tekintik egymást testvérnek és nővérnek.


A Szentatya ezzel kapcsolatban felidézi a Zsidó-levél tanítását, hangsúlyozva, hogy a keresztény remény biztos hazát keres a földi élet után. Korábban akik Krisztus előtt elhunytak, azok nem érték meg az ígéret beteljesedését, de most nekünk Isten Jézus Krisztus által ezt megadta. Ezért a külső, jelen társadalom mindig is tökéletlen marad a keresztények számára, akik egy új közösséghez tartoznak már, ami felé azt elővételezetten zarándokútjukon haladnak. XVI. Benedek a körlevélnek ezen a pontján felidézi az első Korintusiakhoz írt levelet, amely a kereszt bölcsességét állítja elénk.


Ez is tanúságot tesz arról, hogy az első keresztények többsége az alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozott, ezért alkalmasabbak voltak arra, hogy befogadják a kereszténység új reménységét, ahogyan ezt Szent Bakhita példáján is láttuk. De ezzel párhuzamosan a felsőbb arisztokrata osztályokban is sokan megtértek, mivel a politikai vallás, melynek mítosza elveszítette hitelességét, már nem jelentett számukra biztonságot gondolkodásuk és magatartásuk tekintetében.


Ráadásul a filozófiai racionalizmus sem nyugtatta meg az istenit kutatók lelkét, mert a természeti erők formájában megnyilatkozó Istenhez nem lehetett imádkozni. Ezzel összefüggésben lehet utalni a bölcsek történetére, akik Betlehembe mennek a zsidók új királyának köszöntésére. Nazianzi Szent Gergelyt idézi a Szentatya, aki kifejtette, hogy Krisztus imádása egyúttal az asztrológia végét is jelenti, mert a csillagok ezután már a Krisztus által meghatározott módon forognak. Valójában egy új világfelfogás és világkép alakul ki ekkor, mely szerint többé már nem a kozmosz elemei és az anyag törvényei irányítják a világot és az embert – mely még ma is elterjedt nézet –, hanem egy személyes Isten vezérli a csillagokat, tudniillik a világegyetemet, és nem az evolúció anyagi törvényei jelentik a végső alapelvet, hanem egy személy értelme, akarata és szeretete.


S ha rendelkezünk ezzel az ismerettel, és ismerjük ezt a személyt, akkor már nem vagyunk kiszolgáltatva, és nem függünk anyagi elemektől, hanem végérvényesen szabadok lettünk. Az ég nem üres. Az élet nem csupán az anyag törvényeinek és okozati összefüggéseinek a puszta terméke, mert mindenek fölött van egy természetes akarat, van egy szellem, aki Jézusban önmagát mint a szeretetet tárta fel.


A Szentatya ezután az ókeresztény temetkezésekből ismert szarkofágokra irányítja a figyelmet, mivel ez megfelelő módon mutatja be az élet igazi jelentésének kikerülhetetlen kérdését. Ezeken Krisztus kétféle módon, a filozófus és a pásztor alakjában tűnik fel, mely egyfelől az élet és a meghalás művészetét tanítja, azonban Krisztus több az ókori, sokszor szélhámos vándor filozófusoknál, mert az ő filozófiája az élet útját is kijelöli. Krisztus az új Ádám, megmutatja az embernek magát az embert, és feltárja előtte nagyszerű hivatását.


Ebben az ábrázolásban a keresztények felismerték azt, amit a II. Vatikáni Zsinat is tanít a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójában (1965), tudniillik hogy az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte, anélkül hogy megsemmisítette volna. (GS 22)


A másik kép a pásztoré. A szentatya itt utal az ismert ószövetségi zsoltárra: „Az Úr az én pásztorom, nincs is semmiben hiányom…” (Zsolt 22,1–4) Ezzel, úgy, mint az előző esetben a kezdeti egyház a római művészetben már meglevő modellt használ fel, hogy annak üzenetét Jézusra alkalmazva még valami többet is kimondjon.


A rómaiak gondolkodásában nosztalgiaként ott élt a derűs, egyszerű pásztor képe, szemben a város minden zajával. A keresztények számára azonban Jézus az a pásztor, aki a halál völgyéből is kivezet, mivel saját maga is bejárta ezt az utat. Ez a keresztények új reménye, mely a hívők életét táplálja.