Az öntudatra ébredt és szabad választásra képes ember a jövővel szemben azt kérdezi: merre menjen, mit kell tennie, hogyan folytathatja a fejlődést? Alaposabb reflexió után ráébred arra, hogy csak előre, felfelé mehet, ha boldog akar lenni, ha ki akar teljesedni. Az ember nem tenne egy lépést sem előre , ha tudná, hogy útja el van torlaszolva , hangsúlyozza a fejlődést tanulmányozó tudós jezsuita, Teilhard de Chardin .A felfelé törő, több létre vágyó élet irányát kell követnie. Ezt követik, akik hisznek az életben, akik valami végleges életre törekszenek.
 De nem elég az, hogy az előre – felfelé tartó haladást választjuk. Ismernünk kell a helyes utat is. Melyik hát a helyes út? A fejlődés törvényeit vizsgálva Teilhard megállapítja a következőket: Ha az ember több – vagyis boldogabb akar lenni: 1) bensőségesebbé, centráltabbá, személyesebbé kell válnia; 2) ugyanakkor meg kell nyílnia mások felé; 3) mindennek pedig feltétele az, hogy az emberek megnyíljanak közösen egy nálunknál nagyobb felé, a transzcendens (vagy személyes) Isten felé. Mindezeket Teilhard a fejlődés törvényeiből olvassa ki. Mint már második eszmélődésünkben említettem röviden: Nem minden tudós fogadja el ezeket a megállapításokat, van aki a jezsuita gondolkodónál pesszimistább (mint pl. a biológus Rostand), vagy a véletlenre hivatkozik és kizár minden célszerűséget, rendet, mint pl. a Nobel-díjas Monod. Valójában a paleontológus Teilhrad is a szaktudományából kikövetkeztetett jelzéseket keresztény hitének fényébe állítja. Ahogy egyik jó ismerője kijelentette: víziója felülről, a feltámadt Krisztusba vetett hitétől nyeri szilárdságát.

Igazában mi is kifejezetten a keresztény bölcselet és a kinyilatkoztatás fényére hagyatkozunk keresésünkben. De nem vetjük meg az evolúcióval foglalkozó tudomáy jelzéseit. Az ember megjelenésével az evolúció (fejlődés) autoevolúció lett: vagyis most már azaz öntudatra ébredt, gondolkodó és szabad ember irányítja a fejlődés menetét. A hominizációt (emberré levést) be kell fejeznünk a humanizációval, vagyis a világ emberibbé tételével. Mert csak az emberi világot divinizálja a feltámadt Krisztus Szentlelke. Civilizációnk célja az lenne, hogy az ember otthon érezze magát a történelemben, hogy magát kibontakoztatva a több lét felé segítse a fejlődést, amely a szellem szférájában (a nooszférában) az emberi tudatok egységesülésével, a planétizáció révén az Ómega felé tart. De ez nem valósul meg automatikusan, hiszen még az emberi társadalomban az önzés, az erőszak, az állatias ösztönök mozgatják legtöbbször az embereket. Igazában magunktól nem vagyunk képesek szeretni másokat. Ezért van szükség a már létező. Személyes Ómega, a feltámadt Krisztus „amorizáló” erejére: Ő Szentlelkével átalakítja a neki megnyíló szíveket. Az Apostol szerint (Róm 5, 5): reményünk nem csal meg, „mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.”

De nem vagyunk naívan optimisták. Látnunk kell az igazi fejlődés akadályait, az emberi életet. fenyegető veszélyeket. Konrad Lorenz (1973-ban orvosi Nobel-díjat kapott) nyomán egészen nagy vonásokban így jelölhetjük meg a modern emberiséget fenyegető veszélyeket 1) A Föld túlnépesedése: ez valamennyiünket arra sarkall, hogy agresszív módon küzdjünk a létért, és embertelen erőszakkal teremtsünk magunknak életteret. 2) A természetes élettér kipusztítása: ezzel nemcsak a külső környezetet teszi tönkre az ember, hanem önmagában is lerombolja az Isten által teremtett világ szépsége és nagysága iránti tiszteletet. 3) A technika rohamos fejlődése olyan technológiai társadalmat teremt, amelyben az ember elveszíti az érzéket minden igazi értékkel szemben, és amely elveszi az időt, a nyugalmat a valóban emberi tevékenységtől, a gondolkodástól. 4) A technológiának és a kényelmes életnek, a szenvedéstől való menekülésnek (pl. a fájdalomcsillapítók tömeges használata) egyik eredménye az, hogy az ember puhány lesz: nem képes a küzdelemre, az unalom gyötri a jólétben, ahelyett hogy az akadályok és szenvedések kihívására a kemény munkában és az alkotásban-teremtésben találná meg örömét. 5) Az ember genetikai hanyatlása: a modern civilizációban nincsenek olyan faktorok, amelyek a kiválasztást és a társadalmi magatartásnormákat a helyes irányban megtartanák. Talán ezzel magyarázhatók azok az infantilizmusok, amelyek a mai lázadó fiatalság egy részéből társadalmi élősdieket csinálnak. 6) A hagyománytól való elszakadás: Az újabb nemzedéknek már nem sikerül a régebbi kultúrákba bekapcsolódniuk, azok értékeit asszimilálniuk. A mai „gyökértelen" fiatalok úgy viselkednek a régi kultúrával szemben, mint valami idegen etnikai csoport, amelynek semmi köze sincs őseihez. Ennek oka részben az, hogy nincs igazi kapcsolat a szülők és a gyermekek között. 7) Az "emberek eltömegesedése: a tömegkommunikációs eszközök által befolyásolt közvélemény révén az emberek nézetei uniformizálódnak; egyre kevesebb az egyéni meggyőződés és a személyes hit Az elszemélytelenedésnek egyik eredménye az, hogy az embereket könnyen manipulálhatják szellemileg. 8) A legfélelmetesebb veszély pedig az atomfegyverek szaporodása, amelyet pedig könnyebben elkerülhetne az emberiség, mint az előzőeket.

Mindezek a tendenciák (mert főleg a nyugati civilizációt veszélyeztető tendenciákról van szó) elősegítik az ember elembertelenedését (ez éppen a humanizáció ellentéte). Tehát az élet fejlődését elterelik a helyes iránytól, az ember elszemélytelenedését siettetik. Az ember a maga teremtette civilizáció áldozata lesz: ahelyett, hogy a több lét felé lendítené előre a fejlődést, lefokozza azt.

XVI. Benedek a reményről szóló enciklikájában szól a marxista és más „haladáshitről”,amely messianisztikus ígéretekkel szép új világot, földi paradicsomot ígért. Hivatkozik a nem hívő német filozófus, Adorno szellemes kritikájára: a tudomány és a technika fejlődése önmagában nem egyértelmű, jóra és rosszra egyaránt használható, az etika nélküli technika csak a pusztítás eszközeit tökéletesíti, ez a „haladás” csak a parittyától az atombombáig vezető út lenne.

Lenni annyit jelent, mint megtalálni önmagunkat, kibontakoztatni önmagunkat Isten örök terve szerint. Életünket szüleinken keresztül Istentől kaptuk. De ez az adottság (adomány) feladat is: be kell fejeznünk önmagunk teremtését a személyesedéssel.

Az első legfőbb feltétel a befelé fordulás, hogy önmagunkra találjunk, hogy megismerve önmagunkat, tudjuk, miért élünk: Ki vagyok? Honnan jöttem, és mi életem célja? Csak a cél ismerete adhat egységet életemnek, csak a másokkal való szeretetközösségben érlelődhet meg személyiségem. Csak a „belső örökkévalóságban" találhatjuk meg az Igazságot, amely szabaddá tesz, személyiségünk kibontakozásához vezet.
 Szent Ágoston
Későn szerettelek meg!
 
Későn kezdtelek szeretni, Te, ősi és mindig új Szépség, későn szerettelek meg!Te belül voltál, én pedig kívül, És ott kerestelek, az általad alkotott szép világban én rútként rohangásztam.
Velem voltál, de én nem voltam Veled;
azok tartottak távol Tőled, amelyek nem léteznének
ha nem lennének Tebenned.
Hívtál, kiáltottál, és megtörted süketségemet.
Fölcsillantál, felém ragyogtál, és elűzted vakságomat.