Az ember csak úgy bontakoztathatja ki személyiségét, hogy megnyílik másoknak, párbeszédet folytat velük, kommunikál, kicseréli javait másokkal. A perszonalista filozófia kidolgozta a kölcsönös nyitottság (reciprocité des consciences, intersubiectivité) eszméjét. A cél az, hogy a személy a kommunikációtól eljusson a kommunióig, vagyis a szeretetig.
 Lenni annyi, mint szeretni. Szeretni valakit annyi, mint ezt mondani neki: Te nem halsz meg! – magyarázza Gabriel Marcel. De e vágyra rácáfol a valóság, hiszen végül is jön a halál, és elragadja azt, aki szerettem. Igaz, hogy a szerető azt akarja a szeretett lénynek, hogy legyen, minél több létet akar – szeretne – biztosítani neki. Aki szeret, el akarja törölni a szenvedést, az igazságtalanságot, a gyűlöletet, mindenkinek boldogságot akar biztosítani. De végül is a szerelem-szeretet mulandó, törékeny. Ki biztosíthat törékenységünknek maradandóságot, ki biztosítja a beteljesedést és a boldogságot? Csakis az abszolút Te, Isten, aki örök szeretettel szeretett, Krisztusban kiválasztott és isteni életre rendelt bennünket, amint az Efezusi levél bevezető himnuszában olvassuk

Egyedül szegény, szürke, befejezetlen vagyok. Egész lényem egy másik, mások felé kiált, hogy kibontakozzam és kiegészüljek a kölcsönös adásban. A másik, aki felé a szeretet lendít, nem tárgy, hanem személy, aki velem együtt akar lenni, tehát ilyennek kell elfogadnom, és így vele együtt kell a több létet keresnünk. De az a másik is szegény, befejezetlen és halandó. Bármennyire boldogító is szeretetünk – mulandó, törékeny. Könnyen visszahullunk az őrizésbe. És még a legszebb szeretetet is összetöri a halál. Minden "felnőtt", vagyis aki az élet valóságát megismerte, tudatában van ennek a törékenységnek.

Csakis a legfőbb Te, személyes Szeretet, aki azt mondja az embernek: szerettelek, és ezért Magamhoz, örök életre rendeltelek, biztosíthatja a beteljesedését. H. U. von Balthasar írja: "Ha a szeretetben semmiféle szellőcske sem hozza felénk a végtelen illatát, ha nem tudom szeretni felebarátomat olyan szeretettel, amely sokkal messzebbről jön, mint az én véges szeretni tudásom, ha tehát találkozásunkban az, ami joggal viselheti a szeretet kiváló nevét, nem Istentől jön és nem hozzá tér vissza, akkor nem éri meg, hogy megkíséreljük az emberi kalandot".

Megtapasztaljuk tehát önmagunkban a megélt relatív és a vágyott abszolút feszültségét. Más az, amik vagyunk, és más az, amire mint célra törekszünk. Mindenben; de főleg a szerelemben-szeretetben jelen van ez a kettősség, szakadás, feszültség. Ez magyarázza meg a bukások, sikertelenségek ellenére is az újrakezdéseket, a szüntelen boldogságkeresést. A hitetlen számára ez a feszültség a végtelen felé meddő szenvedély és szenvedés ("passion inutile", Sartre); a hívő itt is felfedezi az Isten jelenlétét.

"A hit hívás. A hit mindenekelőtt a szeretet rendjéhez tartozik. Bizalom Abban, aki beléd vetette bizalmát – és mindig elsőnek szeret; továbbá a hit kérdés: miért szeret Ő? Miért szereti az emberiséget? miért szereti az embereket és köztük engem? Miért az Ő, ami: Szeretet?" –"A hit és a hitetlenség nem egy formulában fejeződik ki, hanem a szívben. [. . .] Megesik, hogy "annál, aki ateisttának vagy agnosztikusnak vallja magát, meglehet még egy bizonyos becsületesség, hogy elismerje: az ember számára Isten olyan óceán, amely számára nincs se bárkánk, se vitorlánk', amint Littré mondotta. Az ateista elég gyakran olyan ember, aki hallatlan, öntelt, sőt esztelen dolognak tartja azt a meggyőződést, hogy valaki birtokolja az igazságot, tudja, hányadán áll Isten kérdésében. Ilyen szempontból sokan vannak azok a keresztények, akik deisták: számukra Isten evidens, mintegy magától értetődik; szemükben a hívés természetes az ember számára; [. . .] mintegy léte spontán mozdulatával afelé fordul, aki az eget és a födet teremtette. De mit jelent ez az odafordulás önmagunkon túlra, földünkön túlra, a történelmen túlra?" (J.-F. Six: L'incroyance et la foi ne sont pas ce qu'on croit, 1979, 7–8.és 85–86. o.) Ki a Te Istened? Valójában Isten nem a „túlvilágban”, valami árnyékvilágban lakik, hanem jelen van világunkban.

Hogyan éljük meg az Atyaisten irántunk való teremtő jelenlétét? A jelenlétnek több foka van. Már emberi síkon is meg kell különböztetnünk az igazi lelki jelenlétet a térbeli közelségtől. Isten nem úgy van jelen, mint egy emberi személy, akinek közelségét fizikailag érzem, látom és hallom szavát, társalgok vele. Persze az ilyen közelség, vagy akár csak egy ajándék, egy fénykép is felidézheti, "megjelenítheti" a szeretett személyt, elősegítheti a szellemi-lelki közösség, kommunió intenzitásának, hőfokának növekedését. De Isten lelki-szellemi jelenléte az Ő kezdeményezésétől függ: Isten van jelen nekünk mindig, csak meg kell fejtenünk ezt a jelenlétet, hallani kell szavát lelkiismeretünkön keresztül.

Jézus Krisztusban Isten teljesen kinyilatkoztatta magát. "Istent soha senki nem látta. Az Egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki" (Jn 1,18). Jézus Krisztus az Atya szeretetének kinyilatkoztatása és közlése: tehát tökéletes ember és valóságos Isten. János evangéliuma ezt világosan tanúsítja. "Ezt azért írtam, hogy higgyétek, hogy Jézus a Messiás, az Istennek Fia, s a hit által életetek legyen őbenne" (Jn 20,31).

A hívő tudja, hogy a feltámadt Krisztus Szentlelke révén a Szeretet-Isten önmagát adja, hiszen a Lélek által kiárad szívünkbe Isten szeretete, ahogy Pál írja (Róm 5,5). Isten maga ébreszti fel lelkünkben jelenlétének tudatát, és ez már az imádság küszöbe. Az imádság Isten jelenlétének gyakorlása: a hitből fakadó imában Isten Valaki lesz számunkra, Te-nek szólíthatjuk, Atyánknak, ahogy erre Jézus tanított bennünket.


Sören Kierkegaard
(1813–1855)
Ima
Te, aki egyszer személyesen jártál-keltél a földön,
nyomot hagyva, amelyet követnünk kell;Te, aki még most is letekintesz a mennyből minden zarándokra;
Te, aki megerősíted a fáradt utast;
megvigasztalod a levert lelket,
jó útra vezeted az eltévedtet,
enyhíted a harcos szomját;Te, aki majd visszatérsz az Idők végén,
hogy külön-külön megítélj mindnyájunkat,
és meglássad, hogy ki követett Téged:
Ó, Istenünk és üdvözítőnk!
Példád tisztán ragyogjon a lélek előtt,
hogy szétoszlasd a ködöt.
Adj erőt, hogy egyedül és változatlanul
példádat kövessük,
hogy hozzád hasonulva és téged követve
megtaláljuk az utat,
amely biztosan elvezet az Ítélethez,
ahol minden embernek meg kell jelennie
és amely – Általad – elvezet az égi boldogságba,
Hozzád.Ámen.