XVI. Benedek pápa első enciklikáját, a Deus caritas est-et bemutató sorozatunk ötödik részéhez érkeztünk, amely az enciklika első részének záró pontjaival foglalkozik. A szeretet fogalmának vizsgálata, a bibliai hit újdonsága és a Krisztusban megtestesült isteni szeretet szemlélése után a Szentatya ezt az eddig akár teoretikusnak is tűnhető témát – szintén Szent János apostol első levelét felhasználva – a krisztusi kettős parancs révén elszakíthatatlanul hozzáláncolja az emberszeretet, az anyagi világban megfogható, látható szeretet valóságához.
Azért nagyon fontos ez a lépés az enciklika elméleti részének lezárásaként, mert az eddigi eszmefuttatások könnyen fölvethetnek két alapvető kérdést a szeretet kapcsán. Ezeket a pápa így fogalmazza meg:
„Szerethetjük-e egyáltalán Istent, akit nem látunk? És: Lehet-e parancsolni a szeretet? E kérdésekben két ellenvetés hangzik föl a szeretet kettős parancsa ellen: Istent senki nem látta – hogyan szerethetnénk Őt?; és: Szeretetet nem lehet parancsolni, hiszen az egy érzés, mely vagy van, vagy nincs, de akarattal nem lehet előteremteni.” (DC 16)
E kettős kérdésre a krisztusi kettős parancs válaszol – mégpedig oly módon, ahogyan azt János apostol első levelében kifejti. Lehet szeretni a láthatatlan Istent, mert ő előbb szeretett bennünket, s ennek a szeretetének látható bizonyítékát adta a Fiú, Krisztus elküldésében, emberré levésében, kereszthalálában és feltámadásában. Viszont Jézus – vagyis emberként Isten maga – azonosul a legkisebbel, az elesettel, a gyengével: vagyis azzal a másik emberrel, akit Isten szintén szeret, aki szintén magán hordja Isten képmását, akiért szintén meghalt a Megváltó. Így én ezt a másikat szeretve Krisztust szeretem – az én szeretetem azonosul titkos módon az isteni szeretettel.
Elég mindehhez a megfontolás, hogy Isten szeretete bennem is szeretet ébreszt? Amennyiben pusztán érzelmi síkon szemléljük a kérdést, bizonnyal nem. „[Isten] előbb szeretett és előbb szeret minket; emiatt tudunk mi is szeretettel válaszolni, Isten nem érzést ír elő, amit képtelenek volnánk fölkelteni magunkban. Szeret minket, megláttatja és megérezteti velünk a szeretét, s Istennek ebből a «megelőző» szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet.” (DC 17)
A Szentatya – bizonnyal az enciklika szűkös keretei miatt – nem kezd bele ezen pont részletes kifejtésébe, holott itt arról a nagyon fontos belátásról van szó, hogy a szeretet a hit, a Szentírás szemével nagyon mást jelent, mint a köznyelvben. Bár a nyugati világ arról híresült el, hogy innen származik a racionalizmus, a kritikus gondolkodás, a felvilágosodás – vagyis a mesék, mítoszok, érzelmek sötétjéből való kilépés –, mégis a szeretet terén sokkal érzelgősebb, mondhatni romantikusabb képek élnek bennünk, mint az általunk kevéssé racionálisnak tartott kultúrákban, vallásokban. A nyugati világ az érzelmek kultuszában él, az erosz szenvedélye, a parttalan érzelem magasztalásra talál az irodalomban, zenében, filmeken, a közgondolkodásban. „Kövesd a szívedet”, „Csak a szerelem számít” – ilyen és hasonló kimondott és kimondatlan szlogenek világában élünk.
Ezzel szemben a Biblia nyelvén a szív nem a kirobbanó érzelmek s az érzelgős szeretet székhelye. Bár lakik a szívben sóvárgás és vágyakozás (vö. Zsolt 21,3; Péld 6,25; Jób 31,7 stb.); mégis „messze a legtöbb előfordulásában a szív az intellektuális és racionális tevékenységekért felelős, tehát pontosan azokért, amelyeket mi az agynak tulajdonítunk.” (Wolf, C., Az Ószövetség antropológiája, Budapest 2001, 70). Csak így értjük meg a Példabeszédek könyvének mondását: „Az okos szíve tudást keres” (15,14); vagy Jób könyvének szavait: „ők megtanítanak és megmondják neked, és szívük mélyéből merítik mondásaikat.” (8,10). Ugyanakkor a szív az akarat hajtóereje is, csak így tárul fel az ősi parancs igazi mélysége: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből [vagyis teljes akaratoddal, belátásoddal], teljes lelkedből [vagyis teljes vágyódásoddal] és minden erőddel” (MTörv 6,5). Így már az Ószövetségben kibontakozik a nagy cél: az ember szeresse Istent és szeresse a másikat – azonban itt a szeretet alapvetően azt jelenti, „hogy az ember embertársai közötti rendeltetését ne tévessze el, (...) hogy helyesen bánjon egymással.” (Wolff, C., i.m. 273). Ennek lesz betetőzése a nagy parancs: „Szeresd felebarátodat, mint te magadat – én vagyok az Úr!” (Lev 19,18).
Mi ehhez képest a krisztusi szeretet újdonsága? Az, hogy a keresztény már nem pusztán Isten rendelését követve, a helyességre, az igazságra törekedve éli meg a szolidaritást, az elfogadást, a felkarolást – vagy bármi mást, amit a szeretet jelent, hanem alapvetően azért, mert Isten már előbb szeretett, mert már megmutatta szeretetét. Így a végső mérce nem az, hogy „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Jézus is hangoztatja ezt nyilvános tanítása során. Azonban az utolsó vacsorán, kevéssel halála előtt új megfogalmazást ad, az Oltáriszentség alapítása s saját keresztáldozata fényében ezt mondja: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 13,34). Vagyis Krisztus élete utolsó nagy tanításában az új parancsolatban csodálatosan egybefogja az Isten- és felebaráti szeretetet: ahogy Isten engem szeret, úgy kell szeretnem a másikat.
Ebben a szeretet-aktusban pedig – mint láthattuk a fenti bibliai kitérőnkben – az érzelmet kíséri, sőt irányítja, megtisztítja, vezeti és felemeli az értelem (vagyis Isten szeretetének szemlélése, belátása) és az akarat (vagyis az elköteleződés, a tudatosság felvállalása). Ezt fejti ki XVI. Benedek is enciklikájában: „[Az Istennel való találkozás] akaratunkat és értelmünket [ is tevékenységre készteti. Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában.” (DC 17)
Ez fogja egybe az Isten iránti és a felebaráti szeretet. „Ha életemből teljesen hiányzik az Istennel való érintkezés, akkor a másikban mindig csak a másikat látom, és nem ismerhetem föl benne az isteni képmást. Ha pedig teljesen kihagyom az életemből a felebaráthoz való odafordulást, és csak «jámbor» akarok lenni, csak «vallási kötelezettségeimet» akarom teljesíteni, akkor elsorvad az Istennel való kapcsolatom is. (...) Csak a felebarátnak nyújtott szolgálat nyitja meg szememet annak meglátására, hogy mit tesz Isten értem, s hogy mennyire szeret.” (DC 18)
Mivel pedig ez a szeretet a Szentháromságos Istenből forrásozik, lényege szerint közösségi, közösségé tevő jellegű – ezen a ponton lépünk át az enciklika második részébe, vagyis az Egyház mint szeretetközösség szeretetszolgálatába.

(Az összefoglaló Török Csaba atya munkája.)