06/03/2006 17.27.59
"Az Egyház szeretetszolgálata mint a szentháromságos szeretet kifejezése" - XVI. Benedek pápa Deus Caritas est k. enciklikájának ismertetése
XVI. Benedek pápa első enciklikáját, a Deus caritas est-et bemutató sorozatunk hatodik részéhez érkeztünk. Múlt alkalommal befejeztük az első, inkább elméleti, filozófiai és teológiai jellegű rész elemzését, most pedig átlépünk az enciklika második, az Egyház gyakorlatára összpontosító részére. Ennek első pontja (DC 19) a következő címet viseli: Az Egyház szeretetszolgálata mint a szentháromságos szeretet kifejezése. Ez a cím két igen fontos szempontot hordoz magában, amelyek az elmúlt évtizedek zsinati és zsinat utáni teológiájában általánosan elterjedté váltak. Ezek:
Szentháromság-központúság
szimbolikus illetve szentségi (szakramentális) szemlélet
(1) A régi katolikus teológia Istenről szólva két külön traktátust, tantárgyat ismert. Az első a De Deo Uno, Az Egy Istenről címet viselte, míg a második a De Deo Trino, A Hármas Istenről megnevezést hordta. Amikor az ember kiejtette száján az „Isten” szót, akkor elsősorban – az első tárgy, traktátus értelmében – valamilyen elvont bölcseleti Abszolútumra, fogalmi-filozófiai Istenségre gondolt. Ezen az elsődleges kereten belül értődött Isten háromsága is. Ugyanakkor az Egyház felismerte, hogy ez a megosztás nem egészséges, hiszen a Szentháromság titkát megsebzi és túlontúl kiszolgáltatja az emberi okoskodásnak. Ezért napjaink teológiai karain nem találjuk a régi két tárgyat, helyettük egy egységes Szentháromság-tannal találkozunk, amely szól ugyan Isten egységéről, egyetlenségéről, az isteni természet abszolút voltáról, ám mégis Isten háromságának, közösségiségének titka áll a középpontban. Ez az újfajta szemlélet, amely így a tisztán elvont szintről egy sokkal mozgalmasabb, elevenebb, mondhatni dinamikus és egzisztenciális szintre helyezi át az Istenről való beszédet, a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban lépten-nyomon tetten érhető.
Ez természetesen azt is jelenti, hogy a klasszikus Istenről való beszéd fő, kevéssé biblikus, olykor tisztán filozofikus kategóriái helyett más megközelítések kerülnek az előtérbe. A szentháromságos szemlélet felelevenítette a hittudományban a közösség, vagyis kommunió fogalmát, amely fogalom a kommunikáción alapuló egységet jelenti. Isten háromságos titka pedig rávilágít, hogy ez a közösség, kommunió csak olyan kommunikáció alapulhat, amelyet úgy hívunk: Szeretet. Az Atya kimondja Igéjét, Szavát, aki nem más mint a Fiú. A Fiú teljességgel viszonozza az Atya megszólalását, teljes lényét az Atyának szóló válasszá teszi – mindezt a Szentlélekben, aki a vinculum caritatis, a szeretet köteléke a Szentháromságban.
(2) Ez az elvont hittitok azonban nem marad meg a szellemi játszadozások szintjén, hanem nap mint nap megvalósul sajátosan az emberi lét szintjén, dimenzióiban is. Hogy miként, annak megértéséhez a szentség vagyis szakramentum fogalmát kell megértenünk. A szentség egyfajta szimbólum, amely azonban nem csak jelöl valamit (mint például a szív rajza a szeretetet), hanem amit jelöl, azt egyszersmind meg is valósítja, miként azt a Trienti Zsinat is megfogalmazza a szakramentum, szentség definíciójában. A skolasztika – Ágoston nyomán – ezt hívja res tantum et sacramentum tantum-nak, azaz egyszerre megvalósult dolognak s a dolgot jelentő szentségi jelnek. A keresztség esetében a víz ilyen szentségi jel, amely azonban egyszersmind meg is valósítja a kegyelmet, amelyet a víz jelent: megszabadít az ősbűntől, lemossa a személyes bűnöket és új életet ad.
A II. Vatikáni Zsinat azonban a szentség kategóriáját kitágítja, nem csak a hét szentségre alkalmazza, hanem tágabb értelemben az egész Egyházra. Az Egyház szentségi jellé válik, amely megvalósítja a világban a megváltás, az üdvösség kegyelmét. Ezért hívják azt „az üdvösség egyetemes szentségének” a zsinati szövegek.
E hosszas és talán túl részletes bevezetés után világosan láthatjuk, hogy XVI. Benedek pápa miként kapcsolja össze ezt a két szempontot – a Szentháromság-központúságot és a szentségi jelleget – enciklikája 19. pontjában. Az Egyház szentségi jellege számára abban megragadható különös módon, hogy a hívők közössége a földi életben nem csak hiszi, de önmagában meg is valósítja a Szentháromságos, szeretetből fakadó közösséget. A Pápa így ír:
„A Lélek az az erő, amely átváltoztatja a keresztény közösség szívét, hogy ezáltal a világban az Atya szeretetének tanúja legyen, aki az Ő Fiában az emberiséget egyetlen családdá akarja formálni.” (DC 19)
A fenti mondat két apró részlete igen fontos. Egyfelől a Szentháromság három személyének sajátos ereje, küldetése fogalmazódik meg benne – az Atya mint a szeretet forrása, a Fiú mint a szeretet példája s a Lélek mint a szeretet közvetítője. Másfelől kidomborodik a hívők közösségének sajátos feladata: saját életükkel tanúsítani, vagyis megjeleníteni az Atya szeretetét, s ezáltal eszközévé válni annak, hogy ez a szeretet az egész emberiségben megvalósuljon.
„Az Egyház minden tevékenysége annak a szeretetnek a kifejeződése, mely az ember egyetemes javára törekszike: az Ige evangelizációja és a szentségek által – ami a maga történelmi megvalósulásában gyakran hősies vállalkozás –, és az emberi élet és tevékenység különböző területein a fejlődés támogatásával. Így a szeretet az a szolgálat, melyet az Egyház azért végez, hogy az emberek testi szenvedései és anyagi nyomorúságai elől se térjen ki.” (DC 19)
Az Egyház a szeretetszolgálat által tehát nem csak jele, de megvalósulása is lesz annak a szeretetnek, amely a Szentháromságban van. A Szentlélekben történik mindez, aki „az a belső erő, mely összhangba hozza [a hívők szívét] Krisztus szívével, és arra indítja őket, hogy az embertársakat úgy szeressék, ahogyan Ő szerette őket, amikor lehajolt, hogy megmossa a tanítványok lábát, s különösen amikor mindenkiért odaadta az életét.” (DC 19)
(Török Csaba atya ismertetése.)
|
