13/03/2006 10.25.28
A
z egyház szeretetszolgálata - XVI. Benedek pápa enciklikájának ismertetője 7. rész
|
Miután enciklikája első felében XVI. Benedek pápa teoretikusan felvázolta a szeretetet témáját, majd a második rész első pontjában a Szentháromság misztériumából átvezette azt az Egyház életébe, most kifejti ennek konkrét megvalósulását az egyház szeretets
zolgálatában.
Ha végigtekintjük az egyház történetét, már a kezdetektől
fogva
tanúi vagyunk annak, hogy a keresztények sajátos módon elköteleződtek a szegények, a szükséget szenvedők iránt. Mindez az egyház közösségi jellegéből adódik, amely a szentháromsá
gos szeretetet hivatott visszatükrözni (ld. DC 19). Az Apostolok Cselekedeteiben pedig szemtanúi lehetünk, hogy a közösségben, koinóniában (ld. DC 20), miként intézményesül ez a szeretetszolgálat a diakónusok kiválasztása, állítása révén, akik az egyházi diakónia, magyarul „a felebaráti szeretet közösségi és rendezett szolgálata” révén beépítik ezt az elemet „
az Egyház alapvető struktúrájába” (DC 21). Ez jelentette a kezdetét annak a hatalmas termékenységnek, amely a keresztény Karitász néven ismerős mindannyiunk előtt (ld. DC 22-24).
Ami azonban roppant fontos az enciklika gondolkodásában, hogy ezt a kérdés ös
szekapcsolja két másik fogalommal, így megteremtve a hit egyházi megvalósulásának, a misztikus Krisztus-testnek hármas alapstruktúráját, ami a következő:
kérygma és martyria: igehirdetés és tanúságtétel;
leiturgia: a szentségek ünneplése;
diakonia: a szeretetszolgálat.
Ami ebben a hármasban fontos, az nem az újdonsága ezen fogalmaknak – hisz ezek végigkísérték hitünk történetét. A lényeges elem az, hogy XVI. Benedek hangsúlyozza, hogy ezek között a dimenziók között kölcsönösség van, ezek kölcsönösen föltételezik egymást, egyik sem kerülhet túlsúlyba vagy válhat kizárólagossá. „E három feladat kölcsönösen föltételezi egymást, és el nem szakíthatók egymástól” (DC 25).
Ez azt is jelenti, hogy ezen dimenziók között hierarchikus alá-fölérendeltség sem áll fenn – vagyis nem mondhatjuk, hogy a liturgia a legfontosabb, s minden más csak ezután jön; ahogyan azt sincs jogunk állítani, hogy esetleg a teológia
– mint a hit megértésének és hirdetésének kivételes fóruma – abszolút elsőséget kellene hogy élvezzen az egyház életében. Sokszor és sokakban megfordul egy ilyen kísértő gondolat – s ilyenkor általában a szeretetszolgálat válik a „rangsorban” kevéssé fontossá. Az egyházi szervezet hatalmas energiákat fordíthat ilyenkor a szent tudományok vagy a missziók művelésére, esetleg a szakrális művészetre vagy építészetre – míg a szeretetszolgálatot marginális, szükségszerű, de a gyakorlatban a fókuszon kívül eső val
óságként éli meg.
A pápa ezért figyelmeztet: „A szeretetszolgálat az Egyház számára nem valamiféle jótékonyság, amit másokra is rá lehetne bízni, hanem a lényegéhez tartozik, tulajdon lényegének mellőzhetetlen kifejezése” (DC 25).
Ez a felismerés nagyban t
ámaszkodik a teológia megújulásának eredményeire is. Johann Baptist Metz egyike volt azoknak, akik felvetették, hogy a teológiában új alapkategóriákat kellene bevezetni. Az ő három alapkategóriája az emlékezés, az elbeszélés és a szolidaritás. Az elnyomottak, a vesztesek, a szegények szenvedéseire emlékezve, az emlékezetből fakadó elbeszélés kultúrájában élve kell megvalósítanunk a szolidaritás, a másik melletti kiállás, mondhatnánk: a szeretetszolgálat kultúráját. Ehhez a látásmódhoz bizonnyal hozzájárult a XX. század történelmi tapasztalata, a szenvedés parttalanná válása, a népirtások, háborúk és koncentrációs táborok borzalma. A kereszténység számára ezen megrázkódtatások után alapvető hitelességi kritérium lett az elesettek, elnyomottak, szegények melle
tti kiállás – mondhatnánk, a krisztusi-bibliai alapelv a történelemben új értelmet és hangsúlyt nyert.
Nem véletlen hát, hogy egy olyan korszak után, ahol talán a két másik elem – a kerygma és a leiturgia – sokszor a harmadik elem rovására túl hangsúlyossá
vált, most ezen a téren vált alapvetően szükségessé látásmódunk felfrissítése. Így az elmúlt időszakban megújult a „tanúságtétel teológiája”, ami nem egyszerűen a szavakkal való hirdetést jelenti, de a személyes életnek hithirdető valóságát is. A vértanúság mellett az „élet tanúsága” is alapvető kategóriája a hithirdetésnek – ez viszont a szeretet megélésében, a konkrét és kézzelfogható szeretetszolgálatban válik mindenki számára megtapasztalhatóvá.
Ezért nem meglepő, hogy XVI.
Benedek enciklikájában a szeretetszolgálatnak az egyház alapstruktúrájában betöltött szerepe mellett egy másik szempont válik fontossá: a szeretetszolgálat egyetemessége. „A Caritas-Agape – írja a Pápa – felülmúlja az Egyház határait: az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd a mérce, mely a szeretet egyetemességét mutatja; a szeretetét, mely a rászoruló felé fordul, akivel az ember «véletlenül» (vö. Lk 10,31) találkozik, bárki legyen az” (DC 25).
Így válik a szeretetszolgálat az egyházban jellé, a hithirdetés és az istentisztelet
megélésévé nem csak a hívők, de minden egyes ember előtt.
Az ismertetőt Török Csaba atya készítette.
|
