XVI. Benedek pápa első enciklikájának, a Deus caritas est-nek második részét a szeretet megélésének, a tevékeny szeretetnek szenteli. A karitatív elköteleződés eme formái – mint láttuk – az egyházban az isteni szeretet tükrözik vissza, arról tesznek hatékony tanúbizonyságot, azon az úton járva, amelyet életével és tanításával maga Jézus Krisztus jelölt ki.
E szeretet-tevékenységek között azonban a Pápa különös figyelmet szentel ezen szolgálat intézményesült formáinak. Nem csak az egyes hívő gyakorolja ugyanis a tevékeny szeretetet saját életében, hanem a titokzatos Krisztus-test, az egyház is igyekszik azt megélni a maga intézményes szintjén.
Mielőtt ennek formáit, módjait felvázolná, a Pápa egy pillantást vet mai világunk helyzetére, s arra a kérdésre, hogy miként áll napjaikban az igazságosságért és szeretetért vívott harc. Két szempont vált ma igen fontossá: a világot átszövő média és globalizáció valamint az egyházi és állami szervek együttműködése a közös cél érdekében.

A tömegtájékoztatási eszközök és a globalizáció jelenségéből következik, hogy világszinten értesülünk a nehézségekről, kihívásokról. Ugyanakkor világszintű eszközök is állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy szeretettevékenységünkkel elérjük a rászorulókat. A Pápa így fogalmaz: „... ma megszámlálhatatlan eszköz áll rendelkezésünkre, hogy szükséget szenvedő testvéreinkhez humanitárius segítséget juttassunk el, nem utolsó sorban az élelmiszer és ruha szétosztásának modern módszerei, valamint a befogadó- és szálláshelyek biztosítása által. Így a felebarátról való gondoskodás átlépi a nemzeti közösségek határait, és arra törekszik, hogy horizontját az egész világra kitágítsa” (DC 30a). Mi magyarok különösképpen is emlékezünk a kelet-ázsiai szökőár vagy az erdélyi illetve magyarországi árvizek utáni segítségnyújtási hullámra, amely nem csak pénz, de emberi szolgálatkészség tekintetében is messze fölülmúlta a várakozásokat. Sokszor a legszegényebbek voltak a legkészségesebbek, hogy akár teljesen idegen, ismeretlen bajbajutottaknak is segítsenek.
Mindeközben az állami, civil és egyházi humanitárius szervezetek között gyümölcsöző együttműködés alakult ki. Vallási, felekezeti, világnézeti különbségek ellenére össze tudnak fogni a segítőkész emberek, hogy a szeretetnek kézzel fogható jelét adják. Már a II. Vatikáni Zsinat is emlékeztetett, hogy az ilyen együttműködés eszköze a párbeszédnek, az egymáshoz való közeledésnek, különösen is az ökumené, a keresztény egységtörekvés terén. Ugyanakkor ez a dialógus túlnő az egyház konkrét, látható határain – Teréz anya segítő között is voltak nem-katolikusok, nem-keresztények. A szeretet s az abból fakadó tevékeny elköteleződés napjainkban egy sajátos nyelvvé vált, amelyet minden ember megért. Hisz a Karitász nem csak vallási meggyőződésből fakadó cselekedet, hanem az alapvető emberi szolidaritás és szeretet megtestesülése. Ezért írja a Szentatya: „Ez a széles körben elterjedt tevékenység a fiatalok számára az élet iskolája, mely szolidaritásra és arra a készségre nevel, hogy ne csak valamit, hanem önmagukat nyújtsák. Ezáltal a halál antikultúrájával, mely például a kábítószerekben mutatkozik meg, a szeretet száll szembe, mely nem önmagát keresi, hanem éppen abban a készségben, hogy másokért elveszti önmagát (vö. Lk 17,33), az élet kultúrájának bizonyul” (DC 30b). Itt tehát nem csak keresztény elkötelezettségről, hanem annak előfeltételéről: az élet kultúráját igenlő egyetemes emberségről van szó.